Valahol szeretem a késő őszt is... Szeretem a fakuló fényeit. Szeretem a rozsdálló színeit. Valahol szeretem a nyirkos föld, az avar illatát is. Lehet furcsa, de szeretem Mindenszentek Ünnepét, és várom a Halottak Napját. Rágondolva szomorú emlékek, érzés ölel, de mégis várom azon este hangulatát. A halandó lét, az elmúlás röpke átélését, megtapasztalását. A temető hűvösödő estéjének nyugalmát. A megértés békéjét. A gyertyák fényét, melyek, mint apró, imbolygó lelkek táncolnak a lassan-lassan az est homályába burkolózó hantokon. Érezni a virágoknak gyertyamécsek édes-kormos szagával keveredő illatát, melyben ott lengedezik éppen csak érzékelhetően a temetők hűvös, halott fonnyadása... Nézni a gyertyák pirinyó ragyogásába meredő, csillogó szemeket. Az arcokon táncoló fényeket... Igen, ez az a nap, ezek azok pillanatok, mikor az ember ráébred, megtapasztalja az Élet végtelenségét és a Létezés apró kis szikráját a közömbösen múló Időben. És emlékezik... mert része az ünnepnek. Mert akkor hal meg valaki igazán, ha már nincs, ki emlékezzen rá... Különösen szeretem ilyenkor elnézni a sírok körül tébláboló gyerekek arcát. Ahogy nyiladozó elméjük a gyertyagyújtás mókáján túl, lassan megérti az emlékezés csöndes ünnepét, az elmúlás valóját. Hogy az Élet része a Halál. Hogy egyszer meghalunk, mert megszülettünk. És hogy azok is meghalnak, kiket szeretünk... De míg van, ki ezen a hűvös, elmúlásillatú őszestén csendesen meggyújtson értük egy gyertyát, kicsit itt élnek köztünk, velünk, bennünk.

Le jour des morts... Álljunk meg egy csendes pillanatra, gyújtsunk meg egy szál gyertyát és emlékezzünk eltávozott szeretteinkre.